Amikor a jamaicaiak optimizmusa kezdett alábbhagyni, tudniillik a politikai függetlenséggel nem járt együtt a remélt gazdasági fellendülés, a kingstoni gettók világában élők az új rendszerben való csalódottságukat átültették a zene nyelvére is. Ezzel megszületett a rocksteady, ami maga mögött hagyta a skára jellemző, táncolásra biztató szövegeket, s egyrészt a rendszer kritikájára fókuszált, másrészt pedig igyekezett a zeneiparban végbemenő változásokat is megénekelni.
A rocksteadyvel párhuzamosan azonban egy újabb zenei szubkultúra is kezdett kibontakozni, amelyet a zenetörténészek meglehetősen nehezen tudnak egyértelműen besorolni. Ez volt a „rudeboy” jelenség. A rudeboyok (szabad fordításban: rosszfiúk) a jamaicai társadalom legkirekesztettebb rétegeiből érkeztek, s a rendszerrel való szembenállás mintaképei lettek. Sok esetben ők voltak felelősek egy-egy tánctéren kirobbantott verekedésért, de a bandába szerveződés is velük kezdődött meg. A szó szociológiai értelmében vett rudeboykultúra a későbbi posse-k, gangek alapja volt, amelyek már nem csak területi, hanem politikai szimpátia alapján is szerveződtek, és működnek mind a mai napig. Ám a rudeboyzene rövid időszakot ölel fel, amolyan átmenetként definiálható a rocksteady és
 

között. Az első szám, amelynek címében szerepel a reggae kifejezés, a Maytals (később Toots & The Maytals) Do The Reggay c. dala volt, de az irodalmak természetesen több előadót és számot is megjelölnek első autentikus reggaefelvételként. Anélkül, hogy hosszasan tárgyalnánk ezeket, összpontosítsunk arra, hogy vajon mi idézte elő magát a változást.
Az 1970-es évek hajnalán egyre több producer bontogatta szárnyait. Olyan, egykor a három nagy producerrel együtt dolgozó fiatalemberekről van szó, mint Lee Perry vagy Bunny Lee. Velük együtt azonban szinte a végtelenségig sorolhatnánk azok neveit, akik letették a ma ismert reggaezene alapjait. A korai reggae az úgynevezett „nem letisztult hangzás” időszaka volt, amikor is a szövegekben fellelhető társadalomkritika új táptalajra hullott: az egyre erősebben érzékelhető rasztafari mozgalomra.
A mindinkább kilátástalan helyzetbe kerülő fiatal nemzedék tagjai csalódottságukat kétféleképpen fejezték ki: egyrészt radikális bandákba szerveződve „terrorizálták” a yardot (a felségterület), másrészt pedig, csatlakozva a rasztamozgalomhoz, mondanivalójukat igyekezték a reggaezenébe átültetni, hogy kitörhessenek a mindennapok tehetetlenségéből, kilátástalanságából. A korai reggae volt az első olyan zenei korszak Jamaica történelmében, amely egyértelműen elnyerte a nem fekete származású hallgatók tetszését is.
Angliában például egy meglehetősen sajátos szubkultúra kezdte magáévá tenni a jamaicai bevándorlók muzsikáját. Ők voltak a skinheadközösséghez tartozók (1969-ben a skinheadmozgalom még nem volt rasszista, inkább a nacionalizmussága mellett az identitásukat kereső fiatalokat csoportosította). A skinheadeket megérintették a napfényes szigetországból érkező, egészséges életérzést megerősítő dalszövegek, mint például Bob & Marcia Young Gifted and Blackje vagy éppen Max Romeo Wet Dreamje. A Jamaicából érkező muzsika újfajta válaszokat kínált, és másképpen interpretálta a mindennapi problémákat, mint az addig ismert európai zene. Arudeboykultúra szintén vonzotta a ködös Albion skinheadjeit, és bizony sűrűn előfordult, hogy jamaicai és angol munkások gyermekei közös koncertekre jártak. A Jamaica zenéjével és mondanivalójával való azonosulás leginkább e társadalmi osztály szintjén működött, és egészen
 

megérkezéséig így is maradt. Azonban a skinheadreggae (ahogy Angliában a korai reggaet ma is nevezik) egy társadalmi és politikai változásnak köszönhetően viszonylag hamar elvesztette európai hallgatói bázisát. A helyszín tehát ismét Jamaica, az időpont pedig 1972.
Ebben az évben a karibi szigetországban politikai váltás következett be. Az addig kormányzó jobboldali párt (JLP) helyébe megválasztották a baloldalt (PNP) képviselő Michael Manleyt miniszterelnöknek, aki – szakítva az addigi hagyományokkal – a többségben lévő fekete munkások, valamint a társadalom peremén élő egyének, és közösségek szavazataival került fölénybe. Manley épp azokat a rétegeket szerette volna támogatni, amelyekből a legtöbben léptek be a különböző raszta hitvallású közösségekbe. Ügyesen felhasználva a rasztaközösségekre jellemző kommunikációs csatornákat, úgy is, mint reggaezenét, vagy az éppen a rasztákra jellemző kifejezéseket, amelyeket átvett a hivatalos kampányban. Bizonyos értelemben meg is valósította a szegényebb rétegek felemelését.
Kívülállóként ma már nehéz megítélni, hogy vajon mennyire volt sikeres ez a politika, mindenesetre Manley korai tevékenységét sok reggaeművész ítélte sikeresnek. Max Romeo például így nyilatkozott erről: „A raszta azelőtt nem volt senki, amikor Michael Manley jött, a raszta is dolgozhatott, volt munkánk...”
A politikai akarat persze csak részben játszott szerepet a roots reggae térnyerésében. A politikai támogatás mellett a producerek is segítették a raszta művészeket, annál is inkább, mivel anyagi érdekük is ezt diktálta. Ám volt még egy rendkívül lényeges tényező, mégpedig a rasztafaria¬nizmus kialakulása, amely lehetővé tette a hitvallás zenébe történő átültetését. Az új társadalomban a raszták – akik korábban számkivetett közösségekben élték mindennapjaikat –, 1972-től fokozatosan elfogadott csoportjává lettek, noha korántsem ők alkották a jamaicai társadalom többségét.
A fiatalok egyre nagyobb tömegben fordultak a mentális útkeresés felé: a szigetre jellemző újkeresztény egyházak ellenérzést váltottak ki belőlük, majd végül egy olyan mozgalomban találták meg válaszaikat, amely egyrészt a Marcus Garvey-féle fekete nacionalizmusból (Africa for Africans – Afrika az afrikaiaké), másrészt pedig az istenként, de legalábbis Isten leszármazottjaként számon tartott utolsó etióp császár, Hailé Szellasszié ideológiájából táplálkozott. A rasztafarimozgalmak egyébként épp Hailé Sellasszié első jamaicai útja után kaptak nagyobb erőre. Ekkor még 1966-ot írtunk, vagyis majdnem 10 év telt el, mire a zenében is dominánsan megjelent ez a filozófia.
A roots reggae egyfajta kommunikációs csatornaként is funkcionált, amellyel egyre több embert lehetett elérni. Ez az egyik legismertebb, Jamaicából eredeztethető műfaj, köszönhetően többek között a Bob Marley & The Wailersnek is, akik (nem véletlen a többes szám) a fehér rockközönséggel először ismertették meg az új karibi hitvallást. Egymás iránti szeretet, tolerancia, Isten tisztelete – csak hogy néhány gondolatot említsünk, ami jellemzi e stílust.
A roots reggae, legnagyobbnak tartott prófétájával, Bob Marleyval együtt az 1980-as évek elején egy időre háttérbe szorult, s közben egy új korszak vette kezdetét. A karibi szigetek zenei világa tematikailag önmagába fordult, ugyanakkor a dancehall műfaj elindult világhódító útjára.