Alfred H. bá’ mondta azt, hogy bizony megijeszteni és megnevettetni a legnehezebb a nézőket. David Gordon Greennek az utóbbi kiválóan sikerült. Az Ananász expressz nemcsak egyszerűen olyan, mintha Az utolsó belövést összekeverték volna a Félelem és reszketéssel, hanem önálló, autonóm, elmebeteg agymenésként, tuti forgatókönyvből, atomszínészekkel (rájuk még visszatérek) készült, igazi endorfinlöket. És ez a mozgóképes episztola láthatóan komoly (minden bizonnyal csak és kizárólag elméleti, megfigyelésen alapuló) tapasztalatok felhasználásával jött létre, gyepügyben, ugyebár. Mert ezt, így, másképp nem lehetett összehozni, látszik a fejeken, érződik az atmoszférán, és egyszerűen ott munkál az egész filmben, ami végre nem attól vicces, mert okádnak, finganak, büfögnek, matyiznak, kamatyolnak, mocsokul káromkodnak satöbbi.

Druszám alkotása azért működik, mégpedig remekül, mert a kiváló ritmusérzékkel eltalált tempó és a folyamatosan, de nem fárasztóan, inkább ügyesen kidolgozott és felépített, hömpölygő poénok között van kifutási és felkészülési idő a következő csavar elmebeteg szituációinak ökörségeire. (Az olykor megbocsáthatóan kiszámítható, olykor azonban még a „rutinosabb” nézők számára is meglepő és debil fordulatokból viszont tényleg nincs hiány.)

A két főszereplő egyszerűen zseniálisat produkál. Seth Rogen korábbi filmjeiben nyújtott alakításaival kapcsolatban valószínűleg másokban is felmerült, hogy ez az ember – ha egyáltalán ember, és nem valami kacajoktól hangos galaxisból idecsöppent lény – vagy az újgenerációs amerikai komikusok ásza és/vagy nem teljesen normális. Az aktuális alakítást elnézve ez a kérdés komoly válságba sodorhatja Rogen úr rajongóit, mivel egyre inkább a legutóbbi verzió tűnik igaznak, arról már nem is szólva, hogy Mr. S. R. társ-forgatókönyvíróként is jegyzi eme majd kétórás ámokfutást.

Filmbéli spanját a korábbi filmjeiben általában vérgáz vagy épp ellenkezőleg, hatalmasat alakító, jelen esetben is brillírozó, ám szinte felismerhetetlen James Franco adja. (Lehet, hogy nemcsak a sminkesek voltak a topon?)
És hogy mi a bánat is az Ananász expressz? Mindjárt kiderül. Adva van Dale Denton (Rogen), aki szereti jól érezni magát, és felismerve belgyógyászati szempontból fontos tényeket, egy máj-, gyomor-, tüdő-,valamint vénakímélő megoldással éri el a számára ideális állapotot. Dentonról fontos még tudni, hogy nem kíváncsi leendő apósára (aki egy idő után puskával kezdi üldözni) és anyósára, mert előbb-utóbb úgyis szóba kerülne a munka, mint olyan. Neki pedig ez mindig is kínos pont volt az életében, mivel egyszerűen nem szeret dolgozni. Spanglitéren persze más a helyzet, mosolycigi és lazulás bármikor, pontosabban mindig, azaz folyamatosan. Partnere mindebben főcimbije, Saul (Franco), aki már tökélyre fejlesztette a fenti életvitel-alapvetéseket. A ménkű akkor csap be, mikor Denton atom- minőségű sodornivalót kap Saultól. Nos, ez a zöld ász az „Ananász expressz”.

Denton éjszaka, a város szélén parkolva sodor, szippant, jól érzi magát, és szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. Agyilag szétesve gyorsan elhajt a helyszínről, a környéken parkoló autótulajdonosok bánatára, karoszszérialakatosok, bontósok örömére. További probléma, hogy Denton a helyszínen elszór egy keveset a cuccból, amit a gyilkosságban ludas korrupt rendőrök lemeóznak, és ők, valamint néhány, az eseményekben szintén érintett kábszerkereskedő a mókás főarc nyomába vetik magukat. Főhősünk bepánikol – no persze „szétkész” állapotban nem annyira –, és Saulhoz siet tanácsért, aki éppen akkor önjelölt „ananásztesztalanyként” pihen otthonában. Mivel kettejük racionális helyzetfelismerése és problémamegoldó képessége körülbelül egy napszúrást kapott, ám nagyon vidám hangyáéval egyenértékű, elszabadulnak az események…
Menekülési tervek, lövöldözések, rohangálások, autósüldözések, mérhetetlen mennyiségű bénázás és temérdek szerencsés megmenekülés az utolsó pillanatban, lehetetlen szituációkból, melyek láttán joggal merülhet fel a kérdés: ki az a James Bond?! (Denton és Saul amúgy sodorva, nem keverve…)