Az 1980-as évek közepén, mikor is megjelentek az első digitális muzsikák Jamaicában, a dancehall és a ragga meghódította a szigetet, és vele együtt – kicsit később – az egész világot. A jamaicai előadók számai rendre a popslágerlisták élén landoltak, elég csak Shaggyre, Sean Paulra vagy éppen Shabba Ranksra gondolni.
A reggaeről szóló cikksorozatunk elérkezett ahhoz a fejezethez, amelyről a legtöbbet lehetne írni, és amely zenei stílus ma már minden egyes háztartásban jelen van, ha másképp nem, a rádióknak, zenei televízióknak köszönhetően. Ez pedig nem más, mint az úgynevezett dancehall.
Előző számunkban már hosszasan fejtegettük, hogy a jamaikai zeneipar első autentikus, csak a szigetre jellemző pulzálása a ska lett. 1962–1968 között ez a társadalmi derűlátásból építkező zenei stílus uralta a Karib-tenger zenei világát, az úgynevezett dance hallokat, azaz a tánctereket. Most, továbbgördítve az idő kerekét, a korai, valamint a roots reggae időszakával ismerkedünk meg.
Leegyszerűsítve reggaenek hívják a világ számos táján, noha a reggae csupán összefoglaló elnevezése Jamaica első számú exportcikkének: a zenének. Még csak nem is az első a sziget történetében, viszont az első olyan zenei korszak, amelynek neve – a Bob Marley and The Wailers nevű zenekarnak köszönhetően – eljutott a világ majd minden pontjára. Most induló, ötrészes cikksorozatunkban röviden, közérthetően adunk számot a független jamaicai zene fejlődéséről a ska stílustól egészen a mai dancehall és conscious raggáig.
A lemezt, amelyet ma helyeztem nagyítóm alá, egy Angliában élő, jamaicai származású hajléktalan nyomta a kezembe. Egy konferencia alkalmával ismertem meg jó néhány Londonban élő, jamaicai hajléktalant, akik – mihelyst megtudták, hogy van némi közöm a reggaehez – azonnal adtak három albumot, hogy hallgassam meg őket, és mondjak róluk véleményt.