Egy évente visszakérődzött, jó alaposan megcsócsált gumó, amit aztán se lenyelni, se kiköpni nem lehet – immáron ötven éve. Ha így jellemeznénk az ENSZ 1961-ben elfogadott kábítószer-egyezményét, még mindig csak közelítenénk a valóságot. Süket fülek, melyek pusztán anyagi és kényelmi szempontok miatt képtelenek meghallani az egyre hangosabb szakvéleményeket, miszerint száznyolcvan fokos fordulat, új szemlélet kell.
Nincs akkora összhang Latin-Amerika drogpolitikájában, mint ahogyan azt pár ezer kilométerről feltételezhetnénk. Míg Bolívia első őslakos elnöke, Evo Morales az ENSZ idei kábítószerügyi konferenciáján felszólalt a kokatermesztők védelmében, és arra kérte az egybegyűlteket, hogy ugyan, méltóztassanak már levenni az évezredek óta problémamentesen használt kokát a kábítószerlistáról, addig Kolumbiában egészen más szelek fújnak.
Egy szerdai hajnalon néhány, a drogpolitika megreformálásáért küzdő pesti fiatal autóba szállt, és Bécs felé vette az irányt, azzal az eltökélt szándékkal, hogy beleszól a készülő ENSZ-drogstratégiába. A helyszínre érkezésükkor a TASZ installációin már az utolsó simításokat végezték, és az első küldöttek is megindultak a konferenciaterem felé.
Túl vagyunk az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (CND) márciusi ülésén, ahol újabb tíz évre zöldutat kapott a tiltáson alapuló drogstratégia. Ezzel párhuzamosan viszont egyre több tudományterület kérdőjelezi meg nyíltan a prohibíció létjogosultságát.