Van egyáltalán, aki nem ismeri a főcímben szereplő nevet, és akinek nem ugrik be rögtön Pacino legagresszívebb és legmocskosabb szájú alakítása? Az 1983-as remekmű a maga idejében jelentős anyagi bukásnak számított, pedig Oliver Stone forgatókönyvéből Brian De Palma hibátlan filmet készített.
A kilencvenes években, pontosan 1997-ben Vondie Curtis-Hall forgatókönyvíró-rendező (és rosszarcú mellékszereplő), valamint stábja aprópénzből leforgatta Amerika válaszát a Trainspottingra – mondhatnánk, noha nem tudhatjuk biztosan, hogy az alkotókat valóban ez a cél vezérelte...
Drogprevenciós programok alapjának kellene lennie Aronofsky örökre retinánkba égő remekművének. A mai középiskolai prevenció legfeljebb arra jó, hogy az előadások után a diák, a megszerzett „ismeretek” tükrében kipróbálja azt, amit. (Ha addig még nem próbálta ki.). Persze lehet hivatkozni arra, hogy Aronofsky munkája a „tizennyolc éven felülieknek” besorolásba tartozó mozgókép, de ne legyünk naivak és álszentek.
A hazai, megkockáztatom, a világ filmművészetének talán legnyomasztóbb, a drogosok poklát bemutató filmje 2004-ben került közönség elé. Fliegauf második nagyjátékfilmje a Dealer, mely egy exdrogosból nepperré vált figura utolsó, vagy talán utolsó utáni napját mutatja be – mert mint tudjuk, a pokolnak sok definíciója létezik.
Antonioni 1966-ban készült remekműve a filmművészet egyik legtöbbet vitatott többszólamú alkotása, elvonatkoztatást és roppant nagy fokú figyelmet igénylő mozgóképcsemege. A filmtörténet első olyan világsikerű darabja, melyben direkt módon került ábrázolásra a marihuánafogyasztás.
A filmművészetben sokáig tabuként kezelt alkohol- és drogfogyasztás, valamint ezek problematikája a hatvanas-hetvenes évek mozgóképkultúrájában került górcső alá és több-kevesebb sikerrel a szélesebb nézőközönség elé. Szubjektív megközelítésben egy mára megkérdőjelezhetetlen klasszikussá vált filmet mutatunk be, „örök zöldek” sorozatunk nyitányaként.
Az emberi anatómia sajátosságaiból adódóan testünk jó néhány olyan izommal, izomcsoporttal rendelkezik, melyek karbantartása, edzése, fejlesztése meglehetősen nehézkes, fárasztó és időigényes – idetartoznak a rekeszizmok is. Funkcióik mindannyiunk számára ismertek, megmozgatásuk többféle variánsa közül pedig a nevetést, jelen esetben a tomboló röhögést lehet felhozni példaként.
Akarom mondani, Spangli, avagy miért nem lehetett első körben normálisan lefordítani valaminek a címét, ha az eredeti bár szleng, de frappáns, passzol és működőképes?