A dancehall jelentése a szó jamaicai használatában kettős. Egyrészt a roots időszak után (kb. 1980-as évek utáni) kisebb-nagyobb mértékben digitális módszerekkel elkészített zenét értik alatta, másrészt a jamaicai zene mindig is dancehall volt, ugyanis a szó egyben táncteret is jelent, az ott játszott zenei stílusoktól függetlenül. Nézzük tehát, mi vezetett a roots reggae átalakulásához. Már az eddigiekben is kiderült, hogy Jamaicában a zene átalakulásának fontos eleme a szigetországban lejátszódó gazdasági, politikai, valamint társadalmi változások, amelyek mindig változást generáltak a muzsika területén is. A dancehall zene kialakulásához azonban nagyban hozzájárult az 1980-as évek technikai fejlődése is.
 

Bob Marley zenéje az 1970-es évek végén, és a 80-as évek elején tarolt az egész világon, a reggae legnagyobb – bár nem az első – világsztárja földkerekségünk összes pontján adott koncerteket. Szűk hazájában, Jamaicában, bár nagy tisztelet övezte, ugyanekkor a kingstoni tánctereken egy új zenei stílus kezdett elterjedni:az úgynevezett korai dancehall. A korai jelzőt azért kapta ez a korszak (kb.1979–1984), mert a dancehallra jellemző szinte teljes digitalizáció ekkor még várat magára, azonban egyes elemeit már használják a kor feltörekvő producerei. A roots reggaehez képest a dalok témái is átértékelődtek, Jah szeretete, a társadalom problémáinak boncolgatása mintha egy kicsit visszaszorulna, és az előadók egyre inkább a zenében történő változásokra fókuszálnának. Olyan fiatal tehetségek kerülnek egyre inkább reflektorfénybe, mint Barrington Levy, vagy General Echo, illetve a dancehallkorszak első nagy sztárja, Yellowman.
A korszak zenéjét a producerek határozzák meg, akik kénytelenek újra – leginkább gazdasági megfontolásból – a változó politikai feltételekhez igazodni. Az 1980-as évek ugyanis ismét politikai válságban találja a szigetet. Az újabb választási évben az eddig nagy népszerűségnek örvendő miniszterelnök Michael Manley politikájával szembefordul az ország nagy része, és történelmének legvéresebb választási kampányában a PNP (People’s National Party – a „Nemzeti Párt”) kénytelen átadni a hatalmat az Edward Seaga által vezetett JLP-nek (Jamaican Labour Party – Jamaicai Munkás Párt). Edward Seaga – ahogy a raszták nevezték, CIAga – politikája pontosan ellentéte volt hatalmi riválisának. A rasztafarimozgalmat, valamint annak értékeit („visszatérés Afrikába” stb.) és az azt képviselőket egyenesen a fejlődés gátjának tekintette, főleg azért, mert Manley, legalábbis szerinte, azzal a lépéssel, hogy jó kapcsolatokat tartott fent afrikai „baloldali” politikusokkal, nem is beszélve Castróról, nem élvezte az amerikai politikai vezetés bizalmát. Seagát ezzel ellentétben vezető amerikai gazdasági és politikai körök támogatták a választások alatt, sőt a mai napig úgy vélik, hogy a JLP szimpatizánsainak maga a CIA szállította a fegyvereket. Akárhogy is történt, 1980-ban a JLP átvehette a hatalmat, és az egykori zenei vezérigazgató – az egyik első jamai¬cai alapítású kiadó, a WIRL (West Indian Records Limited) volt vezetője – az ország első emberévé lépett elő.
Az ismét tapasztalható óriási változások és a hatalmi váltás egybeesett egy kisebb fokú világgazdasági recesszióval is. A második nagy jamaicai emigrációs hullám ebben az időszakban következett be. (Az első 1962-ben volt – A Szerk.) Főleg ennek köszönhetően, illetve, hogy az új kormány politikai elképzelése nem kedvezett a raszta zenészeknek, a producerek friss generációja – többek között Prince Jammy – új hangzások kialakításával próbálkozott. Szakítva a rootsra jellemző tradíciókkal, új előadókat kezdtek foglalkoztatni, és már a rocksteady-korszakban bevált alapokat hangszereltek át. Így születtek meg a korai dancehall első nagy számai. Az úgynevezett riddimek – olyan instrumentális alapok, amelyeket több előadó is felhasznált – kedveztek a producereknek: kevesebb stúdióidő, nagyobb hatékonyság a motívumok ismertsége miatt, akiknek sok esetben még nem állt saját stúdió a rendelkezésükre.
 

A 1980-as évek elején a Casio piacra dobta az első elektromos „orgonát” (szintetizátort), amelyet nagy előszeretettel vásároltak a világ minden pontján. Egy ilyen szerkezet került 1984-ben egy Wayne Smith nevű fiatalember kezébe, aki Noel Daileynél találkozott a hangszerrel. Az eszköz tartalmazott egy előre beprogramozott rock sample-t, amelyet lelassítva megszületett a Sleng Teng-riddim. A már korábban említett Prince Jammynek – aki később King Jammyvé lépett elő a jamaicai zeneiparban – tetszett az újítás, és stúdiójában felvették az első digitális riddimet. A Sleng Teng óriási siker lett Jamaicában, alig néhány hónap alatt több mint 200 változatot készítettek belőle, különböző előadókkal, és elindult a dancehallőrület. Az új technikán alapuló zenét aztán idővel raggának kezdték nevezni, így különböztetve meg „zenei elődeitől”. 1984-től kezdve a jamaicai zeneiparban igazi forradalom játszódott le. Ez tetten érhető az előadók szinte már „futószalagon” történő megjelenésében, illetve a már korábban említett témaváltásban is. A dalokon egyre inkább követni lehetett a kiéleződő, sok esetben nemcsak verbális rivalizálást az egyes kiadók és előadók között, és egy új kifejezést is megtanulhattak a zenerajongók. Az úgynevezett slackness nem más volt, mint a jamaicai és amerikai gettó nyelvezetének átemelése a hanghordozókra. A slackness szövegeiben durva – néhol a közízlést nem kis mértékben sértő –, egyértelmű kifejezéseket használó jelenség lett. Témáiban a dalok legtöbbször arról szóltak, hogy ki az egyértelmű ura az új stílusnak, mire valók a nők egy kapcsolatban, vagy hogy milyen drogokat használnak az emberek. Az 1990-es évek beköszöntével és az amerikai hip-hop előretörésével egyre több jamaicai előadót keresnek meg, hogy hip-hop előadók lemezein működjenek közre. Az amerikai piac megnyílásával a korszak nagy előadóinak, mint Shabba Ranks vagy Super Cat bizonyos kompromisszumokat ugyan kellett kötniük, legalábbis ha nagy kiadóhoz akartak szerződni. Végül az EPIC (Sony) felkarolta Shabba Rankset, és megjelent az első Grammy-díjas dancehalllemez az „As Raw As Ever”. A dancehallkorszak előretörésével a Jamaicán kívül készített reggaezene jelentősége is megnőtt. Olyan, eredetileg jamaicai származású előadók kerültek a zene élvonalába, mint például Shaggy.

A digitalizáció és a további technikai fejlődés – például az internet – magával hozta az előadók számának robbanását is. Európában ezalatt további piacok nyíltak a Vasfüggöny leomlásával az 1990-es években. A dancehall és ragga stílusok ekkor Kelet-Közép-Európában inkább a hip-hoppal voltak összekapcsolódva, nem sokat kellett várni, hogy az „underground” hip-hop MC-k ezt az újfajta előadásmódot magukévá tegyék, és egyértelmű előfutárai legyenek az igen sajátos változatokat felmutató nemzeti reggaeszcénák kialakulásának. A dancehall és ragga természetesen a mai napig vezető stílusnak számítanak Jamaicában és a világban, olyan előadókkal, mint Sean Paul a Ward21, Elephant Man –, akik egyúttal előkelő helyet foglalnak el a poppiacon is.
Az újabb áttörés 1995-ben következett be, amikor a Digital B kiadó megjelentette az első modern roots/conscious ragga-riddimet, a „Kette Drumot”. Ettől a pillanattól komoly kettősség jellemzi a jamaicai és az időközben nemzetközivé vált reggae és dancehall piacot. Ez azonban már a következő cikk témája.