Indiai sós limonádé

Mumbaiban bárki lehet díler

Rögtön hozzá is teszem, hogy persze nem az európai értelemben. A szónak inkább abban az ed rosenthali értelmében, mely szerint minden rendszeres kannabiszfogyasztó gyógyászati páciens, legfeljebb nem tudja pontosan, milyen egészségügyi problémát, állapotot vagy tünetet kezel. Egyszerűen csak érzi, hogy így jobb, kicsit könnyebb. Valahogy így vannak ezzel az indiaiak is, a lényeg, hogy kicsit elviselhetőbb legyen.

A címben foglalt tételt tovább árnyalja, hogy a kannabiszfogyasztás legősibb tradíciói nem Jamaikán vagy más Karibi-szigeteken, nem is az arab világban, például Marokkóban, pláne nem Hollandiában, hanem valahol Északnyugat-Indiában keresendők. A kannabisznak itt – sok más gyógynövény mellett – számos hagyományos használati módja ismert évezredek óta. Kifejezésére több szavuk is van, sőt hagyományos elnevezések utalnak a hatóanyag-tartalomra is. A legalacsonyabb, mindössze néhány százalék THC-tartalmú, főleg levelekből és egyéb „lehulló” részekből készült szárítmány a bath. Ezt vidéken dohány helyett is szívják, és számos jótékony hatást tulajdonítanak neki. Például hogy az alkohollal ellentétben békéssé és családcentrikussá teszi a férfiakat. A gandzsa a magasabb hatóanyag-tartalmú kannabiszvirágzat, melyet inkább gyógyhatása miatt használnak, amit itt senki sem kérdőjelez meg. Elterjedt nézet, hogy a kannabisz „nem jó a fejnek, ám jó a testnek”. A charras a legtöbb pszichoaktív anyagot tartalmazó, főleg spirituális célra használt kannabiszgyanta, amit mi leginkább hasisként ismerünk, bár a kettő között akad némi különbség. Mondjuk, hogy az előbbi Indiában úgy készül, hogy a szüretre érett gyantától csillogó virágzatot jó alaposan összefogdossák, majd a tenyérbe ragadt trichomákat, a másik kéz hüvelykujja segítségével, ügyes mozdulatokkal lefejtik, és egyszerűen összegyúrják. Csillogó, fényes, sötét, majdnem fekete, puha anyag, amibe természetesen némi bőr, zsír, izzadság és por is kerül, ha akarjuk, ha nem.

Mumbai: a csillogó nyomor fővárosa

December elején érkeztünk Mumbaiba, ami India második legnagyobb városa, 18 millió lakossal és elképesztő kontrasztokkal. Ennyi bank és toronyház kevés európai városban van, mégis, az itt élők jelentős része hihetetlen koszban és nyomorban él. A világ egyik legnagyobb nyomornegyede, kétmillió nincstelennel Mumbai kellős közepén található. Megnézni nem tudtuk, de a szagát éreztük a fölötte haladó, a várost átszelő autóútról. Itt nem ismerik a társadalombiztosítás, a nyugdíj, a szociális ellátó rendszer, a közvilágítás, de talán a személyes higiénia fogalmát sem. Az északi tartományokkal ellentétben, ahol a gandzsa használata a mai napig jelen van, e helyt inkább az európai multikulturális nagyvárosokra hasonlít a helyzet. Ugyan nem találkoztunk senkivel, aki valaha hallott volna az 1961-es ENSZ-egyezményről, melyet anno India is aláírt, hivatalosan törvényen kívül helyezve a kannabisz, az ópiummák és még néhány száz tradicionálisan használt gyógynövény termesztését, fogyasztását, függetlenül annak céljától. Rekreációs drogként elterjedt az alkohol, gyógyászati célra pedig megjelentek a nyugati gyógyszerek, amiket persze az indiaiak zöme nem tud megvenni. A többségnek nincs az európai értelemben munkahelye, mindenki úgy él és boldogul, ahogyan és amiből tud. Többnyire egymásnak és a külföldieknek próbálnak szolgáltatni vagy bármit eladni. Az utakat elválasztó zöldsávba a nagyobb cégek virágzó növényeket ültetnek (és persze kiteszik a logójukat is, ízléstelenül nagy táblákon), a bokrok között kuporgó családok meg leszedik a virágokat, és az abból készített füzéreket igyekeznek eladni bárkinek. A mumbai Viktória pályaudvar mellett, orrfacsaró bűzben és hihetetlen koszban egy fiú az eldobált vonatjegyeket egy tisztább lapra felragasztva, nem éppen művészi értékű, ám ügyes és ötletes rajzokkal egészíti ki és próbálja eladni a külföldieknek. Vidéken a tengerpart egyes részeit késő délután kagylószedők tömege lepi el, csak sokaknak, egyéb lehetőség híján, marad a szolgáltatásközvetítés, ami indiai viszonylatban nem is halálra ítélt vállalkozás. Mert bármilyen hihetetlen, itt minden van, de megtalálni nem könnyű. Ha viszont ismersz valakit, akinek van bármije, amire nekem épp szükségem van, máris beljebb lehetsz 10-20-50 rúpiával.

Gandzsa, szobaszervizzel

Mumbaiban az első, szinte kötelező kör az India Kapuja. Többen ajánlották a közelben a Cafe Leopoldot, ahol biztos tudunk gandzsát venni. Ha szimpatikus az ember és invitál, nyugodtan menjünk vele, lehet, hogy egy lakásba vagy más privát helyre visz, de nem kell aggódni, az emberek barátságosak, az árak alkudhatók, minél jobb a nexus, annál inkább. Szállásunk a Kaputól jó pár km-re volt, ami a helyi útviszonyok és elviselhetetlen forgalom mellett több mint félóra autózást jelentett. Anélkül, hogy különösebben forszíroztuk volna, már a fiatal hotelszemélyzettől megtudtuk, hogy ha egyáltalán, akkor inkább füvet szívnak, mint dohányt, bár ők azt is csak elvétve. Egyetlen északi és nagyjából rendszeres fogyasztó volt köztük, amiről teljesen nyíltan beszélt, miközben a vacsoránkat szolgálta fel. Semmi misztikus hangulat, semmi rebellis felhang!? Amikor a vaporizálást és az élelmiszerben történő fogyasztást említettem, meglepetésemre képben volt. Nem díler, de némi apróért szívesen segít a beszerzésben, mivel a bére (és Indiában egy ilyen hotel igen jó munkahelynek számít) kb. 80-100 euro havonta. Érthető, hogy igyekszik kiegészíteni. E célból egy közeli night klubba is elkísért, ami nem kis meglepetésünkre délután 3-tól este 9-ig tartott nyitva! Megerősítette, hogy ahol sok a turista, például a már említett India Kapuja környékén, nem kell sokáig kérdezősködnünk. Az árak persze turistákra hangoltak, amiket Indiában sehol nem kötelező feltüntetni, így az eladó a vevő feltételezett anyagi helyzete, a mi esetünkben bőrszíne alapján alakítja azokat még a közértben is. Bevásárló- központon kívül, csupán egy helyen találkoztunk kifüggesztett árlistával, amin ez állt: belépő indiaiaknak 20 rúpia, más nemzetiségűeknek 60 rúpia.

Bármit, sir?

Másnap ott is voltunk a Kapunál, ami valóban egy hatalmas, faragott kőkapu, közvetlen a tengerparton. Ahogy kiszálltunk a taxiból, ott is termett előttünk az első ember. Kifejezetten jó angolsággal ajánlott mindent, amihez hozzáfért, amiből akár egy rúpiát is láthat végül.

Városnézés, sir, klímás autóval, angol nyelvű idegenvezetéssel? Nem, kösz. Fotó, sir? Nem, kösz. Mumbai térkép, sir? Köszönjük, van. Hasis, marihuána, sir? Most nem, kösz. Bármit, sir?

A fenti párbeszéd a következő tíz percben négyszer ismétlődött meg, de lehetett volna 10-szer is. Biztos vagyok benne, elnézve az alkalmi dílereket, hogy kisgyerekes családoknak vagy japán nyugdíjasoknak a hasis-marihuána kör kimarad, de a mi esetünkben – két fiatal, európai utazó – senki sem hagyta ki.

Kettes számú ember: Marijuana, sir? Talán, mennyi? Mennyit vennél, sir? 10 grammot. 3500 rúpia. Kösz, akkor nem. Várj, sir, adok kedvezményt, jó gandzsa, sir.

Ellentétben a barcelonai La Rambla turistákra szakosodott dílereivel, ezek az emberek nemcsak füvet és hasist árulnak, sőt nem is az a fő profiljuk. Az autós városnézés 1500 rúpiáért óránként/fő egyébként is jövedelmezőbbnek tűnik a turisták összetétele alapján, de mi azért forszíroztuk kicsit a gandzsatémát.

Adjál 10 grammot 1000-ért? No, sir, 3500 rúpia. Sok, adjál 5 grammot 1000-ért. Kevés, sir – mondja sopánkodva. 3000-ért nem kell, köszi. Várj, sir, megbeszéljük. Vegyél többet, sir, akkor jobb az ár!

Ha kíváncsi vagy, hogy megköttetett-e a deal, illetve, hogy a hithű, ivást-szívást messze elkerülő muzulmánok hogyan segítenek a gandzsa felderítésében, akkor olvasd tovább a cikket a CK Magazin 2014/1 februári számában!