A filmben látható események, a szereplők metamorfózisa, a naturalista képsorok és elképesztő színészi teljesítmények semmivel sem sokkolóbbak és durvábbak, mint bármi más, amihez a tizennégy-tizennyolc éves korosztály (illetve bárki más) pillanatok alatt hozzáférhet az interneten. Apropó sokkolás. Tényleg van bárki, aki komolyan gondolja, hogy megdöbbentő, elidegenítő, undort kiváltó elemek nélkül sikeres lehet bármiféle megelőzés, távolságtartásra, elutasításra kényszerítés?
A Rekviem egy álomért pontosan megfelel ezen kritériumoknak. A film igazibravúrja főleg a szerkezeti felépítésben rejlik. A függés eluralkodásának analógiájára összevágott, egyre zaklatottabb, vad tempójú, lüktető képsorok letaglózzák, szinte hipnotizálják a nézőt. A rendhagyó többszólamúságban megvalósított dramaturgia kissé profánnak is tűnhet, azonban éppen ez a gyorsuló, másfél órás videoklip vízió jelleg teszi populárisan is befogadhatóvá és nem egyfajta intellektuel, a széthulló karaktereket felsőbbrendűséggel megfigyelő rideg darabbá a filmet.
Látványtervezését, világítási-operatőri megoldásait és zenei világát tekintve egyértelműen remek stílusérzékkel megvalósított projektről van szó. Elég, ha csak a díszletekre, a főszereplők, Harry és Marion extraközelikben táguló pupilláira, a bravúros kamerakezelésre, továbbá Clint Mansell és a Kronos Quartett zseniális egyszerűségben, néhány szólamra komponált kísérőzenéjére gondolunk. Aronofsky sajnálattal, de nem szánalommal tekint a szereplőkre. Ők maguk döntöttek úgy, hogy heroinfüggő élőhalottakká válnak. A leállás ugyanolyan álom marad, mint a boldog jövő optimista tervezgetése. Nem létezik szabad akarat, a szer uralkodik és rombol. Aronofsky másik ravasz húzása a karakterek szétmállásának ábrázolása. Nincs pátosz, sarkítás. Metsző realizmus van. Olyannyira, hogy az események előrehaladtával már nem is filmet látunk, hanem fénnyel rögzített valóságot.
Külön meg kell említeni Harry édesanyjának, az Oscar-díjra jelölt Ellen Burstyn figurájának pokoljárását, mely mesteri expozé a legalizált drogokról. A magára maradt, idősödő, kövérkés nő mindenáron egy tv-műsorba akar bejutni, és ehhez kedvenc piros ruhájába szeretne visszafogyni. Barátnője javaslatára orvoshoz fordul, aki pirulákat számolatlanul írva fel indítja el a fogyás-függés-megtébolyodás útján az asszonyt. Idővel a ruha már bő is, azonban egy-két kilót muszáj még leadni, aztán már nem is a súly számít, hanem a tabletták, kapszulák, amik ha nincsenek, semmi sincs. A célt szentesíti az eszköz.
Túl a magányon, a napi takarítási rutinon és a szomszédasszonyokkal pletykálkodáson, a legális kemikáliák csapdájában vergődve, hallucinációk, ideg-összeroppanás, majd elektrosokk a végkifejlet. Harry esetében pedig egy elfertőződött vénából kialakuló üszkösödés, rothadásnak induló, amputálandó kar. Marionból a helyi fődíler gyorsan lecsúszó prostija lesz, aki egy-egy adagért a legmocskosabb szexorgiákon bármilyen megaláztatásra hajlandó…
A már említett középiskolai drogprevenciós programok keretein belül, az előadások, prezentációk és az életkori sajátosságoknak megfelelően, modorosan lavírozó tájékoztatások helyett csupán ezt az egyetlenegy filmet kellene levetíteni a fiataloknak. Megtekintése után tűt még varráshoz sem venne kezébe egyikük sem, soha az életben.