A Jenji Kohan forgatókönyvíró és executive producer nevével (is) fémjelzett Weeds című televíziós sorozat 2005-ben debütált, és sikere töretlen. Amerikában túl van a negyedik évadon, és a lelkes rajongótábor ahelyett, hogy ráunna, illetve apadni kezdene, ahogy az általában az ilyen jellegű minisorozatokkal kapcsolatos tendenciákra jellemező, éppen ellenkező irányba orientál. Hazánkban egyelőre az első két évad volt látható, illetve látható most is az egyik kereskedelmi csatornán. Egyébként összesen huszonkét rész, ami elérhető DVD-n is. Az első, tízrészes évad tavaly nyáron jelent meg. A második, tizenkettes blokk pedig idén februárban. Mindkét évad duplalemezes változatban jött ki. Azonban míg az első, extrák szempontjából zseniális (audiokommentek, füves (!) kajareceptek, bakiparádé, videoklip, agyas kisfilm), addig a második adag meglehetősen szerény ilyen szempontból. Igaz, jelen esetben nem is az extrák a lényegesek, hanem maga a huszonkét epizódnyi, egyenként harmincperces kiváló agymenés, amely tűéles képminőségben, nagyon zsír (tehát az összes vulgáris szöveget precízen visszaadó) szinkronnal vagy eredeti, szlenggel zsúfolt amcsi angolban, szükség szerint korrekt magyar felirat segédlettel fetrenghető végig. Az időszerűség vonatkozásában az évad utolsó részei Spangli címmel láthatók azon a bizonyos kercsaton. Tehát a bizonytalanok, vagy a szériával most még csak megismerkedni óhajtók itt végezhetnek előtanulmányokat, mielőtt kicsengetik az évadonkénti cirka öt ropit a DVD-változatokért. (A DVD-kiadás egyébként a magyar változat munkatársaitól származó, meglehetősen debil Nancy ül a fűben címmel keresendő, mert ugyebár eme ostoba címmel nyitott nálunk annó a tévében is, tehát biztosan „muszáj” volt, hogy így dobják piacra. Szénné égetve önmagukat, a potenciális, még be nem avatott vásárlókat pedig végképp elriasztva ezzel, a valamilyen húsvéti, családi baromságszériát ígérő „címmel”, amit ugye összesen tíz rugóért, látatlanba csak nagyon kevesen vállalnának be, vélhetően.)

De nézzük, mi is ez a lassan, de biztosan kultikussá váló móka. Jenji Kohan, aki korábban a Szex és New York sorozat egyik megálmodója volt (remélhetően csak valamilyen oxigénhiányos, delíriumos pillanatban vetemedett arra az öncélú feminista ámokfutásra, de a Weeds feloldja és menti gyalázatos bűne alól), most is biztosra ment. Követve az utóbbi évek nagy költségvetésű televíziós produkcióinak sikerreceptjét, viszonylag ismert hollywoodi sztárokkal spékelte meg az amúgy vele együtt összesen több mint hat forgatókönyvíró és kilenc rendező által létrehozott szériákat. A női főszereplő Mary-Louise Parker, akit az álomgyár korábban indoktalanul könyvelt el az őzikeszemű háttérkarakterek közé, pedig az Angyalok Amerikában című sorozatért és a jelen esetben tárgyalt eposzért is Emmyvel, majd Golden Globe-bal díjazták. A másik domináns domina pedig Elizabeth Perkins, aki elvileg mindent játszott már filmvásznon, vegyes eredménnyel, itt azonban ő is remekel. Ezt bizonyítja temérdek Emmy- és Golden Globe-jelölése is. A film „In medias res” kezdődik. Egy fiatalon megözvegyült, kétgyermekes asszonyka, bizonyos Nancy Botwin (M.L.P.) állandó anyagi nehézségei oldása gyanánt elkezd marihuánával kereskedni. Hamarosan ő lesz a legkeresettebb piti díler abban a kaliforniai kisvárosban (a teljesen fiktív Agresticben), ahol él. Legjobb barátnője, Celia Hodes (E.P.) a meglehetősen bigott és frusztrált hölgyemény semmit sem tud Nancy üzelmeiről, mert őt inkább tizenöt éves lánya szexuális élete érdekli, ami Nancy hasonló korú fiával realizálódik, valamint férje és egy távol-keleti teniszoktató maca szexuális aberrációkkal zsúfolt kapcsolatának análízise. Fő vezérfonal még a Nancyt anyaggal ellátó, nagyban utazó, szókimondó afro-amerikai „keresztanya” és zűrös rokonsága, továbbá a helyi tanácsnok és családja is, akit szintén Nancy lát el fűvel. Rajtuk kívül még jó néhány remekül kidolgozott karakter és mellékszál variálódik folyamatosan, röpködnek a zseniális dumák és beszólások. Noha gyakran az egész kissé a Született feleségekre emlékeztet, elsősorban a folyamatos vitriolos pletykák miatt, plágiumról vagy utánérzésről szó sincs. Sokkal inkább arról, hogy két, merőben eltérő megközelítésben ugyan, de a látszólag jómódú, rendezett és uniformizált, valójában azonban széthulló és a szőnyeg alá söpört problémáitól fuldokló amcsi kisvárosi középosztály erkölcsi és mentális kataklizmájának humoros, ugyanakkor gondolatébresztő, parabolisztikus látleletei kerülnek terítékre. Fűnépszerűsítő és különböző destruktív magatartásformák utánzására sarkalló vádakkal gyakran illetik a Weedst. Epizódonként jó, ha egy-két rövid snitt erejéig láthatunk bizniszt vagy „tépést”, azt is ironikus és olykor kifejezetten cinikus formában, egyedi humorforrásként. A sorozatot érő támadások kiötlőinek figyelmét sokkal inkább Celia mentalitására hívnám fel, mert amikor őrajta nevetnek, nos, akkor saját magukon szórakoznak, és ahogy a mondás tartja: aki önmagán nevetni tud...