A hatvanas évek Londonjában vagyunk, a popkultúra kibomlásának, térhódításának idején, a kontrasztos színű műszálas cuccok világában. Thomas sikeres divatfotós. Arrogáns, beképzelt, mérhetetlenül önző, nagymenő sznob. Éjjeli menedékhelyen hajléktalannak öltözve készít titokban képeket, majd reggel néhány utcával odébb parkoló Rolls-Royce-kabriójával hajt haza.
Később egy közeli, hatalmas, szinte teljesen üres parkban ténferegve egy andalgó párra akad. Egy fiatal dekoratív nő és egy jól szituált idősebb férfi, akiket lencsevégre kap. A nő észreveszi, és dühödt kétségbeeséssel követeli a filmet. Thomas lerázza a felháborodott szépséget, aki viszont hazáig a nyomában van. A fotós behívja magához a nőt, enyelegnek, iszogatnak, rágyújtanak, cigarettásdobozt nem látunk, viszont a hangulat egyre emelkedettebb. Thomas egy óvatlan pillanatban kicserélve egy másik tekercset ad át a nőnek, aki nem sejtve az átverést sietve távozik.
Ezután előhívja a parkban készült képeket, és különös dologra lesz figyelmes. Az egyiken az idősebb férfival cicázó, nemrég ővele is kacérkodó hölgyemény egy, a park másik részén lévő bokorcsoportra vetett pillantása az, ami megragadja a fotós figyelmét. Kinagyítva a bokorcsoportról készült fotókat egy revolvert tartó kéz sziluettjét véli felfedezni. A sok-sok képet kronoló­giailag rendezve és nagyítva, majd átnézve Thomas úgy véli, hogy egy készülő gyilkosságot rögzített. Időközben beesteledik. Thomas visszamegy a parkba, ahol egy bokor alatt megtalálja az idős férfi hulláját. Hazarohan, műtermét feldúlva, kifosztva találja, csupán egyetlen kép maradt meg. A rendőrséget nem értesíti, mert a már-már értelmezhetetlenül szemcséssé nagyított képen csak elmosódott, fekete-fehér foltok halmaza látható. Ezután Thomas, legjobb barátját keresve a The Yardbirds különös hangulatú underground koncertjére keveredik el. A haver sehol, jótanács híján ezért az ügynökéhez siet, hogy tőle kérjen útmutatást, azonban annak elegáns villájában egy marihuánafüstös buliba csöppen. Hajnalodik, tanácstalanul bolyongva a parkban látjuk újra, ahonnan viszont a hulla időközben eltűnt. Megjelennek a pantomimesek, velük már a film elején is találkozott. A fehérre maszkírozott arcú, tarka ruhás fiatalok néma, imitált teniszmérkőzésbe kezdenek. Az egyik „túlütött labda” Thomastól nem messze „landol”. A fotós rövid gondolkodás után felveszi a „labdát”, és „visszadobja” a némán várakozó fiataloknak. Zavarba ejtő? Értelmetlen? Öncélú? Talán mindegyik, és talán egyik sem. Nézőpont vagy inkább nagyítás kérdése. 
Antonioni 1966-ban készült remekműve a filmművészet egyik legtöbbet vitatott és az egyik legtöbb szólamúdarabja, elvonatkoztatásokat és roppant nagy fokú figyelmet igénylő mozgóképcsemege. A filmtörténet első olyan világsikerű produktuma, melyben direkt módon került ábrázolásra a marihuánafogyasztás. A film közepén titokzatos szépséggel elfüstölt egy-két joint után érezhető a váltás a történetmesélésben és a képi megoldások alkalmazásában is. (Rém)álomszerűbbé válik a film világa, kevésbé kimódolttá az addig meglehetősen felfokozott, eltúlzott gesztusokkal tűzdelt színészi játék. A zárójelenetsor előtti partyn, vágás nélkül, egyetlen hosszú snittben rögzített sodrás, gyújtás és mámor, majd a bódulat precíz ábrázolása a már-már katatóniába zuhant, összezavart korabeli nézőnek vetett utolsó fricska.
A játékidő második fele amúgy is egyértelműen letargiába csúszik, függetlenül az érdekfeszítő cselekmény mesteri kibontásától. A valóság és képzelet határán egyensúlyozva e két szegmens viszonyának analízise történik. A park gyepének valószerűtlenül zöldre fényelt képe, mely a film nyitánya és zárása is egyben, valósággal a retinánkba ég. Cortázar novellájának szabad asszociációja Antonioni életművének legmozgalmasabb és talán legsikerültebb alkotása. Kihagyhatatlan és újranézendő.