Az 1980-as évek közepén, mikor is megjelentek az első digitális muzsikák Jamaicában, a dancehall és a ragga meghódította a szigetet, és vele együtt – kicsit később – az egész világot. A jamaicai előadók számai rendre a popslágerlisták élén landoltak, elég csak Shaggyre, Sean Paulra vagy éppen Shabba Ranksra gondolni.
A dancehall szövegvilága általában végtelenül leegyszerűsített, és többnyire – még ha társadalmi változásokkal foglalkoznak is – az előadók különös elővigyázatossággal kerülik a vallási vagy raszta témákat. Mint arra korábbi cikkekben rávilágítottam, ennek oka részben politikai eredetű. Az 1980-as évek vége felé a dancehall bár uralta a tánctereket, azonban néhány előadó, mint Admiral Tibet, Cocoa-T, Luciano sosem énekelt slackness számokat, stílusukban – de az előadásmódban mindenképp – a roots reggae témái tükröződtek. A 90-es évek beköszöntével a Jamaicára jellemző erőszakhullám nem csitult, maximum valamelyest átalakult. Az utcai erőszak, mely egyre inkább összefüggésbe hozható volt a szintetikus kábítószerek terjedésével, természetesen az előadókat sem kímélte. Sokak élete ért véget erőszakos halállal, többek között említhetnénk Pan Headet. A bűnözők vagy börtönbe kerültek, golyó, esetleg kés vetett véget életüknek, vagy elmenekültek a hatóság elől. A 90-es évek közepén egyre többen ismerték fel, hogy a jamaicai rendőrség valamilyen okból nem bolygatja a társadalomból kivonult és saját közösségeket létrehozó rasztafárikat. A főleg vidéken és a hegyekben oltalmat és nyugalmat találó közösségek azonban remek búvóhelynek bizonyultak a bűnöző számára is. Hozzáteszem, ennek alátámasztására hitelt érdemlő bizonyítékok nem állnak rendelkezésre. Akárhogy is történt, bizonyos, hogy az agresszivitásba belefásult kingstoni gettók fiataljai tömegesen fordultak ekkor ismét a rasztafári eszmékhez. Olyan előadók tértek át a rasztafári hitre, mint Buju Banton vagy Capleton.
A zenében az első áttörésről 1995-ben beszélhetünk, amikor is a Kette Drum riddim megjelent a Digital B. kiadó gondozásában. A nem hivatalos zenetörténet innen datálja a raszta eszmék tömeges visszatérését a jamaicai zenébe. Az előadók nagy része az úgynevezett bobo dreadek táborát gyarapította. Azonban ös-szehasonlítva a modern rasztafarianizmust és szövegvilágát az 1970-es évek mozgalmaival, óriási különbséget fedezhetünk fel. Ez pedig a dalok militáns hangvétele. Míg a 70-es és 80-as évek roots előadói, témaválasztásukban a „visszatérés Afrikába” gondolatra, a háború értelmetlenségének bemutatására vagy egyszerűen Jah tiszteletére helyezik a hangsúlyt, addig az új idők új megközelítést is jelentettek. Természetesen sok múlik magán az előadón is, de az olyan hasonlatok és metaforák használata, mint „a tűz, mely elégeti Babilont”, nagyon is jellemzőek a mai modern rootsra vagy éppen a conscious raggára („tudatos ragga”).
Egy szóra itt álljunk meg. Felmerülhet a kérdés, miért két kifejezéssel illetik a zenekritikusok ezt a stílust. Tulajdonképpen a különbségtétel az előadás mikéntjére vonatkozik. Míg a modern roots egy lágyabb, énekesek által előadott verzió, és a rootskorszakra inkább emlékeztető előadásmód jellemzi, addig a conscious ragga gyökerei a 70-es évek DJ (a reggae mc-k) munkáiból eredeztethető, és nem sokban különbözik a bashment előadók interpretációitól. A dalok néhány esetben (főleg a kezdetekkor) témaválasztásukban homofóbok voltak, azonban az előadók rájöttek arra, hogy e téma Európában kevésbé szalonképes, és félve az esetleges negatív reklámtól, lemondtak arról, hogy a homoszexualitást ócsárolják. A stílust erős rendszerkritika jellemzi, valamint a rasztafarianizmus alapértéinek megéneklése. Visszatérő üzenet a ganja, mint a szent növény legalizálásáért folyó harc tematizálása.
A rasztaművészek egy része hajlandó kompromisszumokra, és jó néhányan még a legbrutálisabb bashment alapokra is ráénekelnek (chantelnek), és számos dalból nem következtethetünk arra, hogy ők bizony rasztaértékeket képviselnek. (Jó példa erre Sizzla – Jook Har című száma, melynek jelentése szó szerint baszás.
A modern roots és conscious ragga (vagy ahogy a nemzetközi irodalom nevezi, „roots revival”) körülbelül 15 éves múltra tekint vissza, jelenleg az egyik leginkább fejlődő, és Európában leginkább szalonképes stílust jelenti. A reggae zene nemzetközivé válásával (amelynek külön fejezetet szánunk) a rasztafarianizmus érték- és eszmerendszere a világ legtávolabbi sarkaiba is eljutott. Természetesen a rasztaeszmékre jellemző számos elem valamelyest változott, illetve másként értelmezik a különböző rasztaemberek. Itt többek között megemlíthetjük a hajviseletet: „Don’t haffi dread to be rasta” (azaz Nem kell dreadnek lenned, hogy raszta légy), énekli 1999-ben a Morgan Heritage. Ez is jelzi, hogy a rasztaeszméket befogadhatóvá kell tenni olyan nemzetek részére is, akiknél a rasztafári hit nem olyan természetes, mint Jamaicában. Megjegyzem, hogy a legújabb tételes felsorolásban, amely a jamaicai vallásokkal foglalkozik, a rasztafarianizmus az egyéb kategóriában szerepel más, kisebb vallásokkal egyetemben. Így nem találunk rá pontos számadatot, hogy mennyien vallják magukat rasztának, de óvatos becslések szerint a sziget lakosságának mintegy 5%-a. A zenével foglalkozók között ez az arány nagyobb, közülük a legtöbben a már említett bobo dreadek közé tartozónak érzik magukat.
A rasztafarianizmus ezen ága igazi túlélője a korai rasztamozgalmaknak, vezetője, Prince Emmanuel már az 1950-es években is feje volt a közösségnek. Mint a korai mozgalmak megtestesítője, a bobo dread több vonásában is különbözik az új mozgalmaktól. Ez a mozgalmi ág rengeteget merít a revivalista (a folklórt és az afrikai keresztény egyházakra jellemző, számos misztikus erőt magába építő vallási forma) hagyományokból, s ellentétben a többi dreadlockkal, ők, – nagyobb részük legalábbis –, közösségben él-nek egymással, és számos rituális szabály határozza meg életvezetésüket. Öltözködésükben is kifejezik különbözőségüket, dreadlockjukat csavart turbánnal fedik, sokszor hordanak földig érő fekete vagy fehér leplet, s jellemző rájuk a kézzel készített szandálok viselése.
 

Prince Emmanuel azt hirdeti, hogy a Szentháromság három lelket jelent: a Prófétát, a Szerzetest és a Királyt. A Király természetesen Selassié, a Próféta Garvey, míg a Szerzetes Prince Emmanuel maga. A bobók köszöntéskor az „Isten oltalmazzon” szavakat használják, miközben a jobb öklükkel a szívükre ütnek. Naponta háromszor (napkeltekor, délben és naplementekor) a bobók fejüket kelet felé fordítva imádkoznak. Minden héten kétszer, s minden hónap első szombatján boboböjt van. Ezeken a napokon semmi sem érinti az ajkakat, s déltől este hatig istentiszteletet tartanak.
 

A bobók közismertek vendégszerető hagyományaikról. Mivel a tábor meglehetősen messze van a főutaktól, általában nem könnyű megközelíteni azt. Nagy népszerűségnek örvendenek környezetükben, a velük kapcsolatban élő helyi közösségek többnyire békés, elvhű emberekként jellemzik őket. A táborban általában ünnepek alkalmával a bobók számítanak arra, hogy külvilági személyek is feltűnnek. Legnagyobb bevételük seprűk készítéséből származik, és látszólag egyébként ez az egyetlen pénzforrásuk is az adományokon kívül. Négyfajta seprűt készítenek: a kézi seprűt (45 centi hosszú), a háztartási seprűt (1-1,5 méter hosszú), az utcai seprűt (valamivel kisebb, mint a háztartási) és a „pókhálózó” seprűt, amely 2,5 méter hosszú. Az értékesítés azonban meglehetősen „agresszíven” folyik, és a bobók a vásárló személyes anyagi helyzetéhez mérten állapítják meg az árat, így azt néha akár a seprű tényleges értékének többszöröséért is el tudják adni. Naivitás lenne persze azt hinni, hogy a bobók nem termesztenek legalább saját használatra kendert, de az máig nem bizonyított, hogy kereskednének is vele, legalábbis nem ipari méretekben.