Boyle 1996-os filmje mesterien vegyíti a humort és a drámát, profin elkészített, minden pillanatában bravúros remeklésről, szinte hibátlanul elkészített mozgóképről van szó. Hall munkájáról ugyanez már nem mondható el. A színészként addigra már rutinos Hall első rendezése magán hordozza az „elsőfilmek” leggyakoribb, legjellemzőbb hibáit és fogyatékosságait, noha korántsem akkora mennyiségben, mint számos, színészből rendezővé avanzsáló kolléga esetében.
Kissé egyenetlen a tempó, a dramaturgia gyakorta döccen, olykor a vágásoknál is érezhetők bizonytalanságok, több jelenet lehetne rövidebb, mások épp hosszabb. Az ugyancsak Hall által jegyzett forgatókönyv sem igazán kiérlelt munka, azonban humorban, társadalom és szociális korrajzban, metsző kritikában bravúrosnak tekinthető. Kicsit olyan az egész, mintha a népszerű dokumentumfilmes Michael Moore szeretett volna egy cirka másfél órás játékfilmbe applikált vitriolos látleletet forgatni az amerikai drogkultúra azon rétegéről, melynek tagjai a megtisztulás útjára kívánnak lépni, orvosi, morális értelemben egyaránt, majd mindenhol falakba ütköznek.
Két pitiáner drogos, Spoon és Stretch önvizsgálatot tart, és le akar állni az anyaggal, miután Spoon barátnője, Cookie kómába esett egy lövés után, plusz rájuk szállt egy brutális díler, és egy gyilkossági ügy miatt (amiben amúgy ártatlanok) a rendőrség is. Hall rövid utalásokkal, visszatekintésekkel villantja fel az előzményeket, nem ismerjük meg olyan pontosan a két lúzert, mint egy évvel korábban Rentont és haverjait. A motivációk azonban érthetőek, a cselekmény pedig sodró. Záporoznak a hatalmas dumák, és miközben jókat röhögünk a két idétlen figura kálváriáján, kirajzolódik előttünk a feszesre húzott, az amerikai társadalom tagjait védeni hivatott szociális háló, melyre, ha társadalombiztosítási szám nélkül zuhan valaki, simán átszakad alatta. Noha lehet, hogy eredetileg az ilyen jellegű anomáliákra is volt előkészítve tuti stratégia, csak aztán történt egy s más, minek következtében a több-biztosítós egészségügyi modell csúcsán tevékenykedő topmanagerek szabadon garázdálkodhatnak százdolláros nyakkendőiket, ezerdolláros öltönyeiket, luxusjachtjaikat halmozva, a fizetésképtelenné vált ilyen-olyan kisembereket elpusztulni hagyva. Mert hogy Hall filmjében Spoon és Stretch kálváriájának ez a lényege. Hiába akarnak ők jó útra térni, hasznos és „tiszta” tagjaivá válni a társadalomnak, ha a rendszer úgy van kitalálva és működtetve, hogy képtelenség mindezek megvalósítása. Ott vannak az alulfizetett közalkalmazottak, akik bérükből egyik napról a másikra élve, unottan és lekezelően, bár olykor segítőkészen is terelgetik az egyént a bürokrácia útvesztőiben, ahonnan, mint tanulságként megkapjuk, képtelenség kievickélni.
A kezdeti, elsőre tántoríthatatlannak tűnő lelkesedés lassacskán apátiába fordul, és muszáj lőni egyet, hogy ne tébolyodjon meg a két nyomorult. Spoon szerepében Tupac Shakur magabiztosan hozza a ráosztott, társánál józanabb, racionálisabb figurát, ami tekintettel a partnerét alakító Tim Rothra nem kis teljesítmény. Roth Stretche szétzuhantabb, mókásabb alak, a mindig kiváló színész azonban nem játssza le az addig mindössze hét filmben szereplő Shakurt. A sors különös iróniája, hogy a Gridlock’d után a rappert még egy filmben láthattuk, majd pont egy drogügylet kapcsán lelőtték Las Vegasban.