Van egyáltalán, aki nem ismeri a főcímben szereplő nevet, és akinek nem ugrik be rögtön Pacino legagresszívebb és legmocskosabb szájú alakítása? Az 1983-as remekmű a maga idejében jelentős anyagi bukásnak számított, pedig Oliver Stone forgatókönyvéből Brian De Palma hibátlan filmet készített.

A sebhelyesarcú igazi bravúrja és végül kultuszfilmmé válása abban keresendő, hogy a szülőhazája börtönéből Castro rafinált amnesztiája után Amerikába toloncolt piti kubai bűnöző portréja úgy lett megfilmesítve, hogy nem tűnt fikciós sztorinak. Ebben persze fontos szerepe volt a mesteri főcímnyitánynak, mialatt dokumentumfelvételek peregtek az illegális bevándorlók kálváriájáról. Majd egy mesteri snitt után Pacino már egy kihallgatószobában magyarázta a bizonyítványát, bennünk pedig fel sem merül, hogy ő akkor és ott valóban nem az, aki. Tizennyolc évvel később Ted Demme rendező (aki tragikusan fiatalon, alig 39 évesen, kokaintúladagolás miatt fellépett szívtrombózis következtében halt meg) forgatott kiváló életrajzi filmdrámát egy sebhelymentes arcú figuráról.
Montana fiktív karakterével szemben a Betépve főszereplője valós személy, aki jelenleg is életfogytig tartó börtönbüntetését tölti. George Jung tökéletes prototípusa a számkivetett figuráknak. Piti dílerként fűvel indult a pályafutása, majd kisebb-nagyobb döccenőkkel a keményebb cuccok jöttek, és ezzel együtt a temérdek pénz, majd a szinte kötelező bukás. Amiből megpróbált ugyan felállni, kikecmeregni, de végérvényesen ez soha nem sikerült, míg végül oda került, ahová. Demme realizmus iránti fogékonysága, plusz a főszereplőt alakító Johnny Depp kiváló teljesítményének összhangja feledteti azt a kulcsproblémát, ami a témában készült filmek többségében előbb-utóbb felötlik a nézőben: a fogyasztók és az ő sorsuk háttérbe szorul, vagy meg sem jelenik.
A Betépve esetében Jung annyira lúzer figura, hogy senkit sem érdekelnek azok, akiknek segített tönkrevágni magukat, amivel milliomossá teszik őt, aki mégis újra meg újra kisiklik. Lehetett volna poénra venni Jung alakját, ezt a csapdát azonban az alkotók szerencsére elkerülték. Mert Jung valóban a sors kegyvesztettje. Az más kérdés, hogy a jó öreg bölcselet szerint mindenki a saját szerencséjének kovácsa és/vagy sorsának alakítója. Viszont Jung nem rendelkezik a megfelelő eszközökkel, és itt nem az üllőre, kalapácsra és kemencére gondolok, hanem arra, hogy egy meglehetősen szelíd pali, aki nem agresszív, nem gyilkol, egyszerűen nem bűnöző típus – ha lehet ilyet mondani. A másik megközelítésben viszont ott van persze egy nő, akinek jelentős szerepe van abban, hogy Jung élete úgy alakul, ahogy. A szexi ribit az amúgy is ostoba tekintetű Penélope Cruz játssza. Akinek a Vicky Cristina Barcelona helyett, ha már Oscar, akkor ezért kellett volna megkapnia a szobrot, mivel úgy tűnik, itt saját magát alakítja, nem színészkedik. (Az úgyis mindig csak probléma.)

Jung tehát beválaszt, családot alapít, és szépen lassan pokollá válik amúgy sem döccenőmentes élete. A nagy szerelemből, gazdagságból káosz és pokol lesz, ő pedig lecsúszik. Az utolsó nagy dobás próbálkozásánál ráadásul pont a legjobb haverjai húzzák rá a vizes lepedőt. A kétórás film sodorja a nézőt, és Jung úgy válik szimpatikussá, hogy Demme egyetlen pillanatra sem szánja meg hősét, vagy csúsztatja el a sztorit a melodráma irányába. Csak nézzük Jung mozgalmas-vesztes életét, és képtelenek vagyunk kivonni magunkat a látottak hatása alól. A záró képsorokon rövid időre feltűnik az igazi Jung is. Különös, hogy egy kicsit sem hasonlít Johnny Deppre, de nem is ez a fontos. Hanem az, hogy miért és hogyan jutott oda, ahol most van. Ettől tud maga a produktum is igazán naggyá válni, persze csak úgy, ha hitelesen van tálalva. Amire a Betépve igazi iskolapélda.