Az alkohol és a drog két, a cselekmény mögé felhalmozott háttér-jelentésrétegek értékorientált és értékteremtő manifesztumának sikeres alternatíváit jelentheti. Siker alatt itt korántsem az adott téma propagandájáról van szó. Az alkotók célja sokkal inkább az alkohol- és kábítószer-fogyasztás különbö­ző szegmenseinek feltérképezése. Valamint ezeknek a szegmenseknek az emberre mint fogyasztóra gyakorolt hatásai, illetve mindezeknek szűkebb-tágabb értelemben vett társadalmi (ha úgy tetszik, mikro-makro környezetei), olykor drasztikus élet-, tudat- vagy éppenséggel élettudat-befolyásoló, átalakító mechanizmusainak a megörökítése kell, kellett, hogy legyen. (És egyben az ok-okozati összefüggések boncolgatása is.) Amennyiben persze valóban a művészileg értékes, művészileg konstruktív és/vagy igényes szórakoztatás az alkotók célkitűzése.

Fontos kiemelni, hogy a Szelíd motorosok elsősorban nem az alkoholt, a kemény drogokat és ezen témakörök variánsait övező problémakört tárgyaló film, hanem a marihuánával és annak önálló kultúrájával, illetve kulturált fogyasztásával foglalkozó mozgóképes művészi tanulmány. Természetesen korábban is készültek – változó sikerrel – zsánergyakorlatok, reflekciók ember és kannabisz viszonyára, azonban az igazi áttörést részben Antonioni Nagyítás című munkája hozta meg. (Antonioni filmjében a füves cigaretta viszonylag sokára és alig bukkan fel, nagyjából a játékidő felénél. Azonban az ezután bekövetkező filmnyelvi, dramaturgiai, történet- és színészvezetési diszharmóniába fordulást ez hozza meg a filmalkotás és film-alkotás egészére vonatkoztatva. Ez a bizonyos alig felbukkanó momentum az, mely szinte teljes egészében felülírja az addigi eseményeket.) Mindazonáltal Hopper alkotása populárisabb, valójában szintén roppant fajsúlyos dolgozata tekinthető a másik, egyértelműen úttörő mozgóképes reflekciónak a témában. Harminckilenc évvel ezelőtt filmklasszikus született, melynek diadalmenetét temérdek díj és jelölés, de értetlenség és gyűlölet is övezte. A rendező-forgatókönyvíróként debütáló 33 éves Dennis Hopper ekkor már túl volt nagyjából hatvan ilyen-olyan filmszerepen, és roppant bölcsen a Szelíd motorosok egyik fontos, de nem meghatározó mellékszerepét osztotta önmagára, nem véletlenül. Billy szótlan, háttérbe húzódva csendesen domináns alakja kiváló partnere Peter Fonda eszköztelenségével is erőteljes, természetességében szimpatikus Wyatt-jének. A film utolsó harmadában felbukkanó Jack Nicholson jutalomjátéka George, az alkoholista, mókás emberjogi ügyvéd szerepében pedig szintén telitalálat.

Örök vitatéma, hogy a Szelíd motorosok a már említett „marihuána-népszerűsítő propagandafilm”, avagy sem. Hopper víziója egy adott kor és életérzés, a hippi-korszak alkonyának sajátos hangvételű, elégikus bemutatásán túl az emberi szabadságvágy és kötelékek, béklyók nélküli alapvetésének (a magyar származású, tavaly elhunyt kiváló operatőr, Kovács László felejthetetlen képsorain megörökített) utópiája.

A játékidő jelentős hányadában Amerika kies tájain a kor legendás előadóinak (McGuinn, Hendrix, Steppenwolf, The Byrds és még sokan mások) slágereivel kísérve motorozó és gyakran pöfékelő két jó barát kalandjai „úti céljuk” eléréséhez közeledve válnak egyre nyomasztóbbá. Mindez a film utolsó húsz-harminc percében egy bigott, kirekesztő, elutasító és brutális társadalom pocsolyájának zavarosan hullámzó felszínén tükröztetve. Tény, hogy komoly támadási felületet nyújtó és ezáltal provokatív jelenetekben nincs hiány. Ezek közül is a legemlékezetesebb, amikor Wyatt sodorni és füstölni tanítja George-ot, továbbá még a tragédiába forduló lezárást megelőzően, amikor Wyatt és Billy két prosti társaságában, egy temetőben tesznek hallucinogén kirándulást a tudatalattiba.

Ezek az alig néhány perces jelenetsorok vitathatatlanul a filmművészet legerőteljesebb pszichedelikus bravúrjai közé tartoznak, melyek Billy és Wyatt Los Angelestől New Orleansig, a szabadságtól halálig tartó, Amerikán átívelő utazásába legalább annyira szervesen illeszkednek, mint a filmben oly gyakran kézről kézre járó jointok.